Nemrég az anyjáról kérdezték, hogy milyen volt a kapcsolatuk. Habozott, hogy mit feleljen, ő ugyan már nagyjából feldolgozta a gyerekkorát (vagy legalábbis ezzel ámítja magát), de ezt másnak olyan bonyolult elmagyarázni. Végül így szólt:

Az anyám és én teljesen inkompatibilisek vagyunk. Az ő poroszos gondoskodása számomra olyan teher volt, amelytől szabadulni akartam. Az én érzékenységem számára olyan gyengeség volt, amely arra késztette, hogy lenézze a gyermekét. Az ő velem kapcsolatos fájdalmai az én terhem lettek, az én hátrányommá váltak. Én az anyámmal inkompatibilis gyerek vagyok, anyám a velem teljesen inkompatibilis szülő.

Ha el kell képzelnem, hogyan játszódhatott le az első rólam szóló párbeszéd a szüleim között, veszekedést és feszültséget képzelnék. És sírást.

-De én nem akarom ezt a gyereket, hát nem érted meg?! – valami ilyesmit üvölthetett kétségbeesetten anyám, a 33 éves nő, aki egy felemásra sikeredett tengerparti nyaralás után, egy felemás nyár végén sokmindenre rá kellett, hogy eszméljen. Például arra, hogy terhes. Aztán arra, hogy a tengerparti naplementében elsuttogott ígéretek nem jöttek haza velük, az utálatos hétköznapok azonban visszatértek, amiben gürizés, a háztartás apró-cseprő gondjai, a 10 éves fia körüli ügyek és persze a párkapcsolati válság voltak napirenden, ahogy már régóta. 

-Azt ígérted, hogy többet leszel itthon! Nem bírok mindent egyedül, a gyerekkel, meg a konyhában! Minden nap ételt teszek az asztalra, miközben a boltok konganak az ürességtől. Nem bírom tovább! 

Ekkor valószínűleg megjelent a kisszoba ajtajában nagyanyám, aki a fiacskája érdekében hajlandó volt ütközőként szolgálni az ilyen veszekedésekben. A hideg futkosott a hátán a hangnemtől, amit ezek ketten néha megütöttek – mostanság egyre gyakrabban, úgyhogy már csak ezért is bele kellett avatkoznia. Egy férfinak a családja mellett a helye, más opció nincs! – gondolta és mondta is számtalanszor már életében, a nő, akit csecsemővel a karján hagytak el egy másik nőért. 

Szóval ilyen hangos szavak hangozhattak el egy őszi estén, amikor a gyerek már aludt, vagy legalábbis ezt remélték. 

-Mari terhes, anyuka – monhatta apám az anyjának, már csak azért is, hogy végre elérje, hogy abbahagyja egy percre a litániát, amit már unásig hallottak: amibe akkor kezdett, amikor a veszekedésekbe beleavatkozott. Beszéljétek meg a dolgokat, gyerekek – kezdte valószínűleg, – hát nem hiszem el, hogy nem találtok megoldást a problémáitokra. Tudjátok ti milyen elvált emberként élni, de főleg nőként, Marikám, hát nekem kell magyaráznom, mekkora szégyen az, ráadásul egy gyerekkel? Hát mit fognak szólni az emberek, ha elváltok? A család, a barátok? A gyerek iskolájában? Gondolni se merek a szégyenre, hát béküljetek már ki az ég szerelmére. Jaj, mennyit szenvedtem én, hogy Sanyit egyedül felneveljem, mennyi megvetést és elutasítást kaptam és milyen nyomorban kellett élnünk! Mások kegyétől függeni és kiszolgáltatva lenni! Hát fogjátok már fel, hogy ennek a családnak egyben kell maradnia, a Sanyika érdekében legalább! Valószínűleg mondta volna, amíg a szavába nem vágnak, mint ahogy ez is lett a vége minden alkalommal. 

-Mari terhes, anyuka… és nem akarja a gyereket. 

Nagyanyám egy pillanatig csak állt ott, a konyha bejáratánál, öszekulcsolt kezekkel, kicsi gomb szemeivel a két fiatalt fürkészte, mintha csapdát sejtene. 

-Marikám, hát hogy mondhatsz ilyet? Egy gyerek? Hát jobbkor nem is jöhetett volna, ez majd kibékít és összeboronál benneteket. Hát így aztán végképp hallani sem akarok veszekedést, meg hogy ki mit nem bír tovább. Na, gyerünk, béküljetek már meg és beszélgessetek. 

Azzal átlépett a kisszoba széles küszöbén, csendesen behúzta maga mögött az ajtót, amelynek üvegén át láthatták, ahogy felkapcsolja a kis asztali lámpát és leül a selyemvirágai közé dolgozni. 

-Mari, gondold át. Én akarom ezt a gyereket. Megváltozok, ígérem. Mondd, mit szeretnél, hogy legyen? 

-De hiszen már ezerszer megbeszéltük, legutóbb épp a parton, este, amikor az ígéreteiddel levettél a lábamról és hagytam magam. És tessék! Mi lett a vége?! 

-De Mari, ne mondj ilyeneket – mondhatta apám, aki kezdte elveszíteni a türelmét. -Különben is: mi van, ha nem akarod? Nem vetetheted el, az tilos! 

Anyám valószínűleg sírva ült le a piros műbőrrel vont étkező sarokülőre, mintegy összeomolva a hallottak súlya alatt és a ténytől, hogy nem értik meg, egyúttal a tehetetlenségtől elnémulva, hogy ha mindenkivel a családban szembe is menne, hát milyen opciói is lennének valójában? 

Apám valószínűleg a beállt csend hatására azt gondolta, ezt a beszélgetést befejezettnek tekintheti, lassan elindult a nappali felé, hogy bekapcsolja a rádiót, amiben jó eséllyel a Kárpátok géniuszáról szóló dícsérő hangvételű hírekről kell majd átváltania a határ mellett még fogható magyar adásra, remélhetőleg valami sportesemény közvetítésére. 

Valahogy így kezdődhetett az én történetem.