Még pár oldal – a betűgyár

“És mi a család, ha lefejtünk róla mindent? Egy sztori, amit azért mesélünk egymásnak, mert a családra szükség van, mert évezredek alatt jó együttműködési egységnek bizonyult? Ja, végül is. Vagy ezenkívül más is összeköti a szülőket és a testvéreket? A vér? Azt szokták mondani, hogy csak szereteten nem lehet élni. De az is biztos, hogy nélküle sem. És ha van valami, amit az ember akar, akkor az az élet. Ezt abban a pillanatban teljes bizonyossággal éreztem, talán azért is, mert a csomagtartóban ott lapult a halál. Élni akarok. És ezért kénytelenek vagyunk megtenni, amit kell.”

“Az ember egyszerűen megszüntetheti az életének azokat a részeit, amelyeket mások furcsállanak – valószínűleg erre gondol mindenki, amikor azt mondják, hogy “meg akarnak gyógyítani”. Az elmúlt két hétben tizennégyszer kérdezték meg, hogy miért nem vagyok férjnél. És tizenkétszer, hogy miért vagyok még mindig részmunkaidős bolti eladó. Tehát most annak alapján fogom eldönteni, mit szüntessek meg az életemben, hogy miről kérdeztek a legtöbben…”

“… állítólag a gyorsírók, akiknek ugye diktálnak, egy szóra sem emlékeznek abból, amit szédítő sebességgel leírtak, a legnagyobb államtitkokat bízhatják rájuk, a világvége felszabadító hírét, saját halálos ítéletüket is – mind jellé válik bennük, amelyet ki-be tudnak forgatni, betűből jellé, jelből betűvé a végtelenségig, de nem fogják fel, amit írnak…”

“Mi baj volt velem? Miért nem voltam láthatatlan?
Valójában már tudtam a választ. Az egész az én hibám. Vibráltam, sugároztam magamból annak a dolognak az energiáját, amit igyekeztem elrejteni és igába hajtani. Már nevet is adtam neki. Annak az izének, ami bennem él. A Vörös Vadász. A dühöm.”