Tegnap hajnalban elhunyt egy középiskolai osztálytársnőm. Húsz éve nem láttam, vagy mégis, talán az egyetemi évek alatt, de legalább 18 mindenesetre van. Ildikó szép volt, csinos, mosolygós, kedves. Aztán persze a Facebookon láttam, ismerősök voltunk, szép élete volt a képek alapján, de hát kinek nem, csak jó dolgokat osztunk meg, mi ilyen generáció vagyunk.

Ildikónak agydaganata volt. Erről nem szólt a Facebook, minek is szólna. Az osztálytársaim a tavaly elmaradt húsz éves osztálytalálkozót szervezik a csoportban, ahol tegnap reggel valaki tudatta a többiekkel a hírt: Ildikó meghalt. Gondolom, 39 éves volt, és már lassan két éve küzdött egy olyan ellenféllel, amit leküzdeni senki sem érti, hogy lehet – ha lehet. Ildikónak nem sikerült. Nem találkoztunk 20 éve, de egy napja ott van a mosolygós arca a fejemben. A hozzá közel álló barátok képeket posztolnak a Facebookon közös emlékeikről, ettől csak még tisztábban látom az arcát. Gyönyörű menyasszony volt, élvezte a barátaival töltött közös perceket – ezt látom a képeken.

Mind elmúlunk, eltününk egyszer. Felnőttkorom lappangó gondolata ez, hogy vagyok, életerős, egészséges, még mindig viszonylag fiatal nő, ember, de a halál gondolata ott van mindenben. Még a 38 őszben is, amit már megéltem, és a 38 születésnapban, amit megünnepeltem, vagy legalábbis megéltem. Néha eltűnődöm, hogy miért van ez így, hogy tűnhet el ennyi ember csak úgy, hogy lecsukja a szemét, többé nem nyitja ki, megszűnik lenni, nincs többé. Tudom, tudom: az ember addig él, amíg emlékeznek rá. De tulajdonképpen amikor kifújta az utolsó levegőt, amit még beszívott, a szíve nem pumpálja többé a vért, az agya leáll – akkor vége. Egy életnek vége. Az elsőtől az utolsó lélegzetig egyszerre sok és kevés az idő, ami eltelik. Jó esetben az történik, hogy öregen, már fáradtan, visszagondol az ember az életére, és azt mondja: azért élveztem, amíg tartott. De jó eset ritkán van. Inkább megbánás van, hiányérzet és fájdalom, meg félelem. Így képzelem.

Vannak, akik szerint az ember lelke újjászületik. Jó lenne. Nem tudom. Sokak szerint a menyországban folytatódik a lét, valamilyen formában. Ki tudja. Az biztos, hogy az ember végül becsukja a szemét, elalszik és soha többé nem ébred fel. Nem így, nem azzal a tudattal, amit életében összerakott és használt. Többé már nem az, ami addig volt. Nem úgy, nem ugyanúgy. Ez megriaszt és ugyanakkor egy elfogadó beletörődéssel tölt el: mert ez olyasmi, ami ellen hiába küzd bárki, hiába fél tőle, hiába próbálja elkerülni. Nem lehet.

Ildikó tegnap hajnalban elhunyt és én szomorú vagyok, látom a fejemben, ahogy mosolyog és igent mond az életre és dolgozik, szeret, beszél, pedig már húsz éve nem láttuk egymást, nem beszéltünk. Senki nem érdemli, hogy ilyen vég legyen neki megírva, Ildikó nem ezt érdemelte. Sokkal jobbat. Többet. Még 40 évet – legalább. Boldog, mosolygós öregkort, mert úgy képzelem, Ildikó idős korában is mosolygós lett volna, amilyen fiatalon volt, amikor a romántanárnő feleletre szólította és ő zavarában mosolygott. Vagy amikor bókoltak neki, vagy vicceset hallott, vagy a többiekkel beszélgetett.

Ildikó mosolygós, életvidám, egészséges lány volt húsz éve, meg a Facebook képeken tovább is. Ott van a fejemben az arca, nem tudom, meddig lesz ott, vagy majd csak alkalmanként jelenik meg újra, vagy fakul majd a kép talán. Rá gondolok, és közben kicsit magamra is, és arra, hogy milyen távol és közel van egyszerre a vég, ami mindannyiunkra vár. A maga idejében. Annyira sajnálom, Ildi!