Sötétedett már, amikor autóba ült, hogy elinduljon hazafelé. A dugóban ülve az aznap kapott üzeneten gondolkodott. Ezer éve nem látta A-t, aki ma ráírt. Néha beszéltek, pár évente, arról, hogy ki hogy van, mit csinál épp az életében, a karrierjében, nagy ritkán kacérkodtak egymással, de csak távolról, szóban – semmi kézzelfogható.

Most azt írta, a városban lesz pár napig, munka-ügyben és összefuthatnának. Megörült: a fejében végigpörgette, milyen lenne az a találkozás, lassan 20 év után újra személyesen. Sikeres, jó munkája van, amit bár nem szeret, mert már viszonylag hamar rájött, hogy nem neki való a tárgyalások, alkudozások, a csűrés-csavarás művészete, és nincs is túl jól megfizetve érte, azért jó is tud lenni benne, ha megfeszíti magát. A felszínen jól van, jól néz ki, valószínűleg boldognak tűnhet. Soha jobbkor nem jöhetett ez a találkozó, ha le akarja nyűgözni.

Mégis… miközben a rádióban valaki azt duruzsolta, hogy “Nem tudja senki, hogy honnan jöttem, Hogy hányszor volt sötét az ég fölöttem…” valami nyugtalanító érzés kúszott fel a gyomrából a szívén át az agyába: jó ötlet ez?

Aznap éjjel olyan álma volt, amitől még reggel is kába volt, furcsa ködbe borult a feje. Azt álmodta, hogy találkoznak, A. meg ő, egy puccos helyen, vacsorára, késik, direkt, pedig sosem szokott, csak a hatás kedvéért, A. már ott van, amikor belép és meglátja, a fiú feláll, elé megy, puszit adnak egymásnak, egymás szemébe néznek… és akkor valami történik. A vacsora alatt kényszeredetten mesélnek egymásnak, magukról, mi van velük, mi történt azóta, hogy utoljára látták egymást, amikor ő felszállt a távolsági buszra, miután megbeszélték, hogy nem lehet köztük semmi, hogy ez nem fog működni, A. kényszerhelyzetben van, most nem, ez nem az az időszak, amikor az álmai után mehetne, most kötelesség tartja vissza, pedig… Egész idő alatt egyszerre kerülik és keresik egymás tekintetét, ha valamiért egyszerre nyúlnak, és a bőrük összeér, az szinte perzsel. Vacsora után sétálni mennek, izzik közöttük valami, mindketten érzik, valami földöntúli erő vonzza őket egymáshoz, hogy ellenálljanak, kerülik egymás tekintetét. Aztán a Duna-parton nincs tovább: átszakad a gát, amikor találkozik a tekintetük, nem lehet a vonzalmat visszatartani, a vágyat, ami vadul dübörög mindkettejükben, mégis szelíden, mintha első alkalommal tennék meg, úgy csókolják meg egymást, úgy ölelik egymást, szavak nélkül, akadályok nélkül. Aztán egy liftben vannak, vadabbul esnek egymásnak, nincs semmi, ami megállíthatná a dolgok menetét, egymáséi lesznek, ez nem kérdés, a szállodai szoba csak rájuk vár, megtelik a vonzalom, a vágy és a nyári este illatával… Ekkor riadt fel.

Húsz éve is pont ez történt. Meglátták egymást és egyből érezhető volt a vonzalom. Voltak szavak, volt ismerkedés, mély beszélgetések, de közben végig izzott a levegő, végig mágnesként vonzották egymást és amikor végre engedtek annak az erőnek, úgy illeszkedtek össze, mint két építőkocka. Testileg, lelkileg, szellemileg egymás partnerei voltak azon a nyáron, ő éppen egy abuzív kapcsolatot hagyott maga mögött, szabad volt, erősnek érezte magát, késznek az életre és a boldogságra. A. egy boldogtalan kapcsolatban élt, a lány öngyilkossággal fenyegetőzött, rendszeresen esett a legmélyebb depresszióba, visszaélt a helyzettel, hogy magához láncolja az akkor huszonkét éves fiút. Ő pedig úriemberként viselkedett, a boldogtalanságot választotta, a terhes párkapcsolatot, azt, hogy társa marad egy beteg embernek, mert egy beteg embert nem lehet, nem szabad magára hagyni. Évekkel később mesélte el (néha chateltek, de soha többé nem találkoztak újra élőben), hogy amikor végre erőt vett magán és lezárta a kapcsolatát, az volt élete legfelszabadítóbb élménye és konkrétan sírt az elmulasztott lehetőségeken nosztalgiázva, mielőtt nagy levegőt vett és felállt, hogy újrakezdje.

De azon a nyáron, abban a néhány hétben, nem volt más, csak ők ketten, minden megosztott gondolat, minden érintés, minden pillantás ugyanazt sugallta, és ha a körülmények mások lettek volna, talán mindketten látják, hogy ez a találkozás, ez az összekapcsolódás az univerzum legtökéletesebb párosítása lehetett volna. Mégis, nyár végén elengedték egymás kezét, továbbálltak, döntöttek: külön utakon mennek tovább.

Végigdolgozta a következő napot, nem állt meg a táblázatok, telefonhívások, meetingek között, nem engedte meg magának, hogy gondolkodjon. Nap végén aztán üzenetet írt: Tényleg jó lenne találkozni, de sajnos a munkám Milánóba szólít, pár napig ott leszek, mire visszajövök, te már nem leszel a városban. De majd legközelebb…

Este a dugóban, az autók elmosódó lámpáit nézve átengedte magát az álomnak és a gondolatainak és rájött: fél. Fél, hogy ha meglátják egymást újra, élőben, ha újra egymás szemébe néznek, ugyanaz történik majd, mint azon a nyáron, és az, ami álmában. Rettegett és közben kívánta, hogy valóra váljon, amit álmodott, de a félelem, hogy felborulhat az élete, erősebb volt. Hova lett a huszonegy éves, tettrekész, a boldogságot választani képes nő, aki készen állt arra, hogy az élete végre jó irányt vegyen? Megöregedett, belefásult a bukásokba, a hullámhegyekbe és -völgyekbe. Még nem volt öreg, persze, de már úgy gondolta, azok a fiatalkori érzések, az a hév és vágy, már a múlté, neki már nem jár, talán már nem is menne, hogy újra érezze és átélje azokat a mindent elsöprő érzéseket. Ő már nem huszonegy többé!

A telefon felvillant az anyósülésen, amikor megérkezett a válasz. A. sajnálja, de majd legközelebb tényleg találkoznak végre, szeretné látni. Kábán, alig figyelve vezetett hazáig, vacsorázott, zuhanyozott, olvasott, de nem is tudta, mit olvas. Végül álomba merült, megadva magát a biztos tudatnak, hogy ma éjjel újra átéli a találkozást, ami talán soha nem történik meg a valóságban.