Megkérdezte a napokban valaki, hogy mit olvasok most, és amikor megmondtam, hogy épp ezt a könyvet, elfintorodott. Más befogta a fülét. Elfordultak. Ne fordulj el, halld meg, értsd meg, foglalkozz vele, mert ezzel foglalkozni kell! Azzal, hogy nők mekkora veszélyben vannak nap mint nap, hogy hagyjuk, hogy kilúgozzák az ágyékukat, hogy kinyomják a szemüket, hogy összeverjék őket, hogy megöljék a gyerekeiket. Amíg elfordulunk, amíg befogjuk a fülünket, amíg inkább nem akarunk foglalkozni vele, addig lesznek, akik nem veszik komolyan a segítségkérésüket a családsegítőben, a rendőrségen, a bíróságon; addig legyintenek a hivatalokban és azt mondják, minek ment oda, miért öltözött olyan kihívóan, meg hogy adjon az erőszaktevő, agresszor családtagnak egy hatodik-hetedik esélyt is. Míg végül álmukban ölik meg a gyerekeiket a kötelező láthatáson. Míg kiszabadulva visszamennek kinyomni a nő szemét. 

Ez egy olyan társadalmi probléma, ami nagyon mélyen gyökerezik, és minden mindennel összefügg, és ha kifütyüljük azt, aki nyilvánosan kiáll valamiért, amiben hisz és amivel egyébként nem árt senkinek, ha a Margit-híd korlátján álló fiúnak még odakiabálnak, hogy mit tököl, ugorjon már, meg egyébként is rohadjon meg; ha elviselhetetlennek tartjuk, hogy meg kell állnunk, hogy egy gyalogos átmehessen egy zebrán, ezért inkább a járdaszigeten áthajtva és dudálva, káromkodva robogunk tovább, hogy aztán büntető fékezéssel tanítsuk móresre a nyomorultat, aki betartja a szabályokat – estig sorolhatnám a hétköznapi kis apróságokat, amik mindenkivel megtörténnek; de ha és amíg ezek megtörténnek, addig nők halnak majd meg családon belüli erőszakban, gyerekek lesznek elítélt agresszorok gondjaira bízva, miközben a védelmező anyát meghurcolják, és addig lesznek hivatalnokok (ügyészek, ügyvédek, bírók, szakértők, rendőrök), akik simán el akarnak tusolni olyan kegyetlen kínzásokat, mint amilyenek Erikával történtek. 

Na, de mindig eltérek a tárgytól, azaz a könyvtől, ha erről van szó. Mert aki megkérdezte a minap, mit olvasok, elsőre elfintorodott, utána azonban rögtön azt kérdezte, és milyen. Miről szól tulajdonképpen? Jó a kérdés, engem is izgatott és nyomasztott egyszerre: hogyan lehet leírni azt a szörnyűséget, ami történt, a támadástól kezdve a kálvárián át, amit a tárgyalások és ítéletek és fellebezések és perek miatt át kellett élni. Hogy lehet ezt túlélni? Hogy lehet ebből felépülni? Hogy lehet tovább élni?

Hogy hogyan lehet elmesélni a történteket, elmondom: Mérő Verának sikerült erről olvasható módon, egyenes, letisztult stílusban írni. Néhol szívszorító a történet borzalmassága miatt, sokszor felháborító és dühítő a hivatalok hozzáállása és az elkövető és családjának pimaszsága miatt. Ami történt, rettenetes: Renner Erikát egy kedd reggelen megtámadta egy maszkos-bukósisakos férfi, megkötözte, majd injekcióval elkábította, a magatehetetlen nőt aztán a kádba tette, meztelenre vetkőztette és lúgot öntött a lábai közé, amely az alhasát, a combjait és a nemi szervét erősen szétmarta. Végül a meztelen testet egy pokrócba csavarva a nappaliban hagyta a kanapén, telefont, laptopot magával vitt és Erikát magára hagyta. Az indíték, a nyomok és minden részlet arra mutatott, hogy az elkövető Erika volt partnere, egy egyébként házas orvosigazgató, akivel a kapcsolatot Erika azért szakította meg hónapokkal korábban, mert a férfi hitegette, hogy lesz közös életük, azonban erről kiderült, hogy hazugság.

Az ember azt hinné, ennél durvább már nem lehet, de aztán jön a kórházi nemtörődömség, a rendőri piszmogás és felületesség, a lassan őrlő malmok, amelyeket amúgy is tovább akadályoz (vagy inkább kedve szerint nyúl bele) néhány befolyásos ember. És itt most kórházigazgatókra, igazságügyi miniszterre és egyéb, magasrangú befolyásos emberekre gondolok. Na meg persze áldozathibáztató bírákra és ügyészekre, minden hájjal megkent védőügyvédekre és a helyzetet elbagatellizáló rendőrökre. Meg olyan orvosokra, akik hajlandóak bármilyen szakvéleményt kiállítani, és nem ütközik az elveikkel valakit hosszan kínozni és megalázni egy áldozatot, hogy hátha megtörik, elszólja magát, vagy inkább bevall bármit, csak hagyják békén. 

Ez a könyv Erikáról szól. Erika pedig a félelmei, a sérülései és az akadályok ellenére, amiket elé állítottak, felállt, felvette a kesztyűt és szembeszállt a támadójával és a rendszerrel. A története egyaránt világít rá arra, hogy minden kínból fel lehet állni, és hogy minden elnyomásnak, rendszerszintű áldozthibáztatásnak és intézményi árulásnak ellene lehet menni, le lehet küzdeni és fölé lehet kerekedni. 

És Erikán keresztül egyúttal mindenkiről szól, aki mer vagy nem mer segítséget kérni, aki az életéért reszket, miközben verik; és mindenkinek szól, hogy tudjuk, hogy nem az áldozathibáztatás a megoldás, hogy segíteni kell, hinni kell és tenni kell, mert senki sem születik áldozatnak és a környezet mi is vagyunk, aki felemelhet és segíthet, vagy veszni hagyhat.

A sok-sok éves huzavona után végül jogerősen elítélt elkövető valószínűleg 2024. első felében szabadul.