Végre egy jó sorozat! Az idei év eddig magasan legjobbja számomra A zsúfolt szoba, egy 10 részes minisorozat, egy pszichológiai thriller, amelynek az Apple TV ad otthont. Az alkotók, Akiva Goldsman és Todd Graff nem hiába dolgozott sokat és sokáig ezen a sztorin, amelynek inspirálója Daniel Keyes (igen, a Virágot Algernonnak szerzője) pszichológia szakot végzett író, aki – fun fact! – az ötvenes években Stan Lee keze alatt horror és sci-fi képregényeket írt. Ő figyelt fel egy Billy Milligan nevű férfi esetére, akit – elsőként a világon – felmentett a bíróság súlyos vádak alól a disszociatív személyiségzavarra hivatkozva. (Lásd Daniel Keyes Szép álmokat, Billy! és Billy Milligan háborúi című könyveit a témában.)

Szóval a sorozat: nem egy tipikus, akciódús, de lebilincselő dráma, amelyben Tom Hollandnak (és Amanda Seyfriednek is) egy nagyon más arcát ismerheti meg a néző, aki eddig csak a daloló kislányt és a kisfiús mosolyú, ugrabugráló fiút látott bennük.

A sztori pedig… finoman, óvatosan bomlik ki, részről részre, csendben, lassan sodor magával, visz előre, hogy a nézőnek legyen ideje kialakítani a saját sejtéseit, gyanúját, hogy hova fejlődik a történet. Az pedig a hab a tortán, hogy isteni tehetséges rendezők dolgoztak rajta, pl. Mundruczó Kornél és a többek között a Trónok harcában is rendező Alan Taylor.

Danny-t (Tom Holland) egy nyári napon, 1979-ben letartóztatják: a vád, hogy részt vett egy lövöldözésben, New York belvárosában. A letartóztatásban meglátogatja egy pszichológus (Amanda Seyfried), akinek felkelti az érdeklődését és találkozóik alatt kibontakozik Danny és barátai története…

Tom Holland remekül személyesíti meg a félénk, visszahúzódó fiatal fiút, akiről már korán látjuk, hogy fél otthon a passzív-agresszív, lekezelő nevelőapjától (fülét-farkát behúzva jár és kerüli a konfliktust), hogy egyáltalán nem népszerű a középiskolában, minden helyzetben meghunyászkodó, félénk. Lassanként kibontakozik, hogy az a pár barát, aki segít neki füvet venni, aki kihúzza pár rázós helyzetből, az a fura felnőtt a szomszédból, aki megvédi, amikor meg akarják verni a menő srácok, a kúl lakótárs lány, aki titokzatos és zárkózott, de kedves vele – ők mind egy-egy személyisége Danny-nek, akik segítenek… azt hiszem túlélni az életet. És persze ott van Danny, aki rajzol és fest, aki udvarias és mélyérzésű a lánnyal, aki nagyon tetszik neki, aki figyelmes, mindig bocsánatot kér és ha valami jó történik vele vagy megdícsérik, visszakérdez, hogy: Really?! Ő finomlelkű (nem is tudom, miért gondolom találónak, de ez jutott eszembe) – szóval Danny egy érzékeny srác, aki a légynek sem tudna ártani.

Ami pedig vele történt (es ami a disszociatív személyiségzavart eredményezte), az csak halványan körvonalazva mutatkozik meg: a hatalmas kisgyermekkori trauma, amit nem képes feldolgozni, ezért alteregókat teremt, akik helyette élik meg a traumákat. Itt szót kell ejteni két karakterről: Marlin (Will Chase), a nevelőapa, a vérbeli ragadozó, aki Danny-ben és annak édesanyjában találja meg a tökéletes áldozatokat. A másik pedig Rya (Amanda Seyfried), a pszichológus, aki kétségbeesve keresi új kutatási területét, amit az egyetem hajlandó is finanszírozni (hiszen nő is, meg amúgy is olyan ostobaságokkal óhajt foglalkozni, mint a bulémia…) és aki egy rendőr hívására látogatja meg Danny-t és meglát benne valamit, amit fel akar tárni, a mélyére akar ásni, és persze harcol, hogy Danny gyógykezelést kapjon mentális betegségére. Igazán jól sikerült ennek a kettősségnek a megrajzolása a történetben: kutatási téma, ugyanakkor egy beteg ember, aki segítségre szorul.

Számomra a történetmesélés ereje abban rejlik ebben a sorozatban, hogy úgy csomagolja ki a történetet, ahogy Danny-ben is tudatosul személyisége-személyiségei és jön rá, hogy számos szereplő az életében tulajdonképpen csak az ő fejében léteznek, ők terelték-befolyásolták-mentették meg különböző élethelyzetekben, amelyekkel meg kelltt küzdenie.

És hogy a sorozat alapját képező igaz történetről is essen pár szó:

Billy (William Stanley Milligan), akinek igaz története ihlette a sorozatot, nem az ártatlan, félénk, magába forduló figura: fegyveres rablás, legalább három rendbeli nemi erőszak és egyéb súlyos büncselekmények elkövetésével vádolták meg. A tárgyalásra való felkészülés részeként alávetették egy pszcichiátriai viszgálatnak, ahol előbb skizofréniával, majd disszociatív személyiségzavarral diagnosztizálták – védői beszámíthatatlanságra hivatkozva kérték a felmentést. Végül 10 év kényszergyógykezelésre ítélték. Kezelése során 10 személyiséget dokumentáltak, majd újabb 14-et, akiket Billy “The Undesirables”, azaz a nemkívánatosakként emlegetett. De erről majd inkább egy újabb posztban… 😉