Megnéztem végre én is – túl a sok századik (300 talán már megvolt biztosan) előadáson. Láttam a filmet, persze (The Birdcage – 1996, Nathan Lane, Robin Williams) – talán egynél többször is, még régen. A sztori persze ugyanaz: a transzversztita revüt üzemeltető meleg pár kénytelen eljátszani egy ultrakonzervatív politikus előtt, hogy heteroszexuálisok, saját fiúk és annak választottja kedvéért. A film is, a színdarab is tele van elmés, sziporkázó poénokkal, remek komikus szituációk, félreértések, nevetés. És persze sok-sok smink és flitter és csillogás!

Nevettem egy jót / sok jót az előadás alatt. Elrepült a 3 óra, észre sem vettem – pedig kicsit aggódtam, hogy kibírható lesz-e ennyit ülni, de végig fenntartott az érdeklődésemet, nem lankadt a figyelmem és az egyetlen negatívum az volt, hogy az este végére azért elfogyott a levegő az Átrium nézőteréről; de ez is csak akkor tűnt fel, mikor felkapcsolták a fényeket és kizökkentem az előadás hangulatából.

Az Alföldi Róbert rendezésében még 2014. nyarán színpadra állított musical már világszerte hangos elismerést és elsöprő sikert aratott – nem hiába 45 éve már, hogy nem kerül le a repertoárokról. Nincs ez másképp itthon sem, habár biztos van, aki utálja, de nagyon sokan szeretik.

Stohl András egy igazi meglepetés volt számomra: nem kételkedtem benne soha, hogy jó színész. Azonban ez az alakítás minden elvárásomat felülmúlta: úgy élte át a szerepet, úgy formálta meg a transzvesztita karaktert (Albin, művésznevén Zaza), ahogy álmomban sem képzeltem volna. Hevér Gábor, a pár “csak simán meleg” tagja a színpadon is olyan megbízható támasza és társa Stohlnak, ahogyan a történetben is az Georges Albinnek.

Ezt az előadást mindenkinek kötelezővé tenném – elsősorban azért, hogy mindenkihez eljusson az előadás üzenete: hogy mindenki úgy jó, ahogy van, nem kell megfelelni. Az üzenet univerzális, egyszerű felismerés a boldog élethez mindenkinek – ráhúzható bármire, nem csak szexuális irányultságra, de bármilyen más társadalmi megítélésre, ami olyan sokszor és olyan sok embert nyomorít meg, amíg rá nem jön erre az egy alapvető igazságra. És ez lenne az a lecke, amit mindenkinek meg kellene tanítani, akár egy kedves, egyszerű történet segítségével, ami két, szeretetben élő, családot teremtő és fiúknak mindent megadó emberről szól és arról, hogy a család az család, mindegy, hogy hány milyen nemű egyén alkotja, milyen ruhát hord, honnan van hány gyereke – a lényeg a szeretetre épülő egység, amit együtt alkotnak.

Mivel nem egy idilli, tökéletes világban élünk, az előadás nem finomkodik – nem teheti meg. Görbe tükröt mutat, túloz, kiszól, bevisz egy-két gyomrost, hogy ha mégis idetévedne bárki, aki bizonytalan, vagy rossz az iránytűje, annak legyen esélye ebben a 3 órában ráébredni, hogy mitől férfi a férfi és nő a nő, mitől ember az ember; hogy mi tart valójában össze egy párkapcsolatot és egy családot és… még sorolhatnám. Alapvető értékekről beszélek. Szóval a színdarab kiszól – és beszól: többször kikacsintanak a nézőre, napi aktuálitásokból kerekítik a poénokat és az ember nevet és szégyelli magát egyszerre, hogy együtt élünk ebben a képtelenségben!

Remek volt, isteni! Köszönöm az élményt!