Ma reggel a szupermarket önkiszolgáló kasszájának kijáratát próbáltam nyitni a blokkomon lévő vonalkóddal, amit akárhogy kísérleteztem elhúzni az érzékelő előtt, odatartani közelebbről, távolabbról, nem akart működni – van ilyen. Kezem tele szatyrokkal és indokolatlanul meleg van a boltban – szerintem, hiszen kint a hirtelen jött 4-5 fokos reggeli hideg miatt kicsit azért jobban felöltöztem, mint az elmúlt pár hét tavaszias enyhe hőmérsékletei egyébként indokolták. Mögöttem egy nyugodt férfihang, enyhén lekezelő, atyáskodó hanglejtéssel megszólalt: “Nem kell azt olyan közel tartani.” Majd amikor a vállam fölött hátraszóltam, hogy már úgy is próbáltam, akkor megkaptam a kissé lenéző “Majd én kinyitom…” megjegyzést, miközben nagyon akkurátusan, precízen már el is húzta a saját blokkját az érzékelő fölött, mire az (majdnem) elsőre be is olvasta a vonalkódot és kinyílt a kapu.

Kiviharzottam, hátra sem néztem, alig vártam egy kis hűvös levegőt és hogy szabaduljak a kínos helyeztből; hazafelé ballagva pedig azon gondolkodtam, hogy egyrészt miért vagyok ilyen irritált ettől az előbbi jelenettől, másrészt pedig, hogy valid-e a lelkiismeretfurdalásom, amiért nem vakkantottam legalább egy köszit hátra. Nem részletezném, hogy a mindent túlgondoló énem hány kilométeres kerülőúton jutott el a követeztetésekig, de lassan megfejtettem, hogy ez sem tűnne (még nekem sem) akkora bunkóságnak, ha férfi lennék. Ahogy azt is simán elengedtem volna a fülem mellett, hogy lekezelően, atyáskodó hangnemben beszélnek velem – férfi füllel valószínűleg meg sem hallottam volna a finom utalást.

Ezen a héten nem ez volt az első ilyen élményem. Korábban a munkában az egyik férfi kollégám mesélte a “kálváriáját” az internet szolgáltatóval. Az IT-techben dolgozunk, értünk hozzá, úgyhogy mire felhívta az ügyfélszolgálatot, már mindent megpróbált: eszközt reszetelt, újraindított, kilpett-belépett stb. Szóval a vicces sztori az volt, hogy felhívta az ügyfélszolgálatot, majd elmondta, mi a problémája és hogy mi mindent megpróbált már, mire a válasz az volt: “Akkor úgy látszik, már minden lehetséges lépésen végigment, küldök is egy kollégát, aki majd a helyszínen megállapítja, mi a probléma és megjavítja.” Tátott szájjal hallgattam a sztorit, és miközben mindenki kacagott, hogy hogyan reagált az ügyfélszolgálatos kolléga arra, hogy egy szakemberrel van dolga, belém villámként csapott a felismerés: én ugyanezt jártam végig pár hónapja, előbb minden lehetséges megoldást kipróbáltam, majd felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol amikor elmondtam, hogy ezt a lépést már megtettem és nem segített, azt a választ kaptam: “Azért legyen szíves próbálja már meg újra… a kedvemért.”

Napestig sorolhatnám az effajta sztorikat, és azok csak az olyanok lennének, ahol elérte az ingerküszöbömet ez a fajta kettős mérce vagy megkülönböztetés. Még a munkahelyemen is, a fejlesztők bizonyos fenntartásokkal kezelik azt, amit mondok és mindig megkérdőjelezik, hogy mindent szakszerűen csináltam-e, mindent pontosan hajtottam-e végre és sokszor fordul elő, hogy kifogásokat keresnek, hogy miért végezzem el újra a feladatot – ez a férfi kollégák között egyáltalán nem így zajlik.

Gyakran olvasom a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-csoportba beküldött történeteket nők tollából. Érdekes, tanulságos, sokszor szomorú és gyakran felháborító sztorik a nők hétköznapjaiból, ameleyekből kitűnik, mennyire rendszerszintű ez a kollektív élmény, amit megélünk nőként. Mindenkinek ajánlom az olvasgatását, sőt! Nőnap alkalmából kötelezővé is tenném az effajta érzékenyítést, nevelési célzattal. És nem csak a női történetek miatt: eléggé pontos iránytű más egyéb diszkriminatív, torz, bántó, kirekesztő megnyilvánulások esetén is, amelyeket a nyilvános szereplők (közszereplők, celebek, média stb.) tesznek.

Nőnap helyett pedig legyen minden nap olyan nap, amikor egyenrangúnak tekintjük egymást, mindentől függetlenül. Köszi-puszi!

Image by Freepik