Szeptember elején mutatták be a It Ends With Us – Velünk véget ér című amerikai filmet, ami Colleen Hoover azonos című regénye alapján készült. Régóta halogatom, hogy elolvassam (úgy általában azt is halogattam, hogy Colleen Hoovert egyáltalán olvassak), de most eldöntöttem, hogy megnézem a filmet, előtte pedig mégis csak érdemes lenne elolvasni a könyvet. Hát így kezdődött.

Engem nem zavarnak a klisék (annyira). Nem zavar a sok “véletlen” (nem lehet véletlen!) szituáció, meg a túl tökéletes testek, karrierek, párbeszédek – általában. De ez valahogy akkor sem tetszett nekem annyira.
Mondom mi van: értem a koncepciót, nagyon fontos a szempont, hogy mit gondol/mit érez a bántalmazott fél egy bántalmazó kapcsolatban, hogy megpróbáljuk átérezni, mi játszódik le az első pofonnál, vagy fellökésnél (és az utána következőknél) – milyen érzelmek és gondolatok kavarognak a bántalmazottban. Ebből a szempontból tudom értékelni ezt a történetet, és ilyen tekintetben ünneplem és dícsérem ezt a történetet.

De voltak benne dolgok, amik nagyon zavartak, például: egy kamasz naplói/levelei nem ilyen összeszedettek, hogy miközben kiírja magából a drámáit, már-már objektíven át is gondolja és még meg is magyarázza. Aztán: a bántalmazó, akire sosem hívták ki a rendőrséget, nem tettek ellene feljelentést, nem lett semmilyen jogi következménye a viselkedésének, miután többször bizonyítja, hogy annyira be tud kattanni, hogy minden korábbi ígérete ellenére újra és újra tettlegességhez folyamodik… itt meg is állok egy pillanatra, mert ez a harmadik dolog, ami nagyon idegesített: hogy a bántalmazónak az lenne a legnagyobb büntetés, hogy elhagyja a partnere, akit bántalmazott!? Persze, nyilván, értem én, de fizikailag bántalmazni valakit az nem egy baki, hanem bűncselekmény… Na mindegy! Szóval miután ezt a bántalmazót jól megbüntetik azzal, hogy elhagyják, utána mindent higgadtan és bölcsen meg tudnak beszélni, beleértve a bántalmazóval közös gyermekük megosztott felügyeletét.

Velünk véget ér – mondja a főhős újszülött lányának. Úgy érti: azzal, hogy ő kilép a bántalmazó kapcsolatból, megtöri a ciklust, a lányának már új mintát mutat és kiáll magáért, magukért – az anyjáért, magáért, a lányáért. Hát, biztos, hogy nem egyszerű, sok erő és elszántság és józan ész kell hozzá, és a kis lépés is lépés előre, de én a könyv végére azzal a szájízzel maradtam, hogy itt még nincs minden elsimítva, lezárva, feloldva (mármint érzelmileg, valószínűleg az íróban sem).

Ezek után megnéztem a filmet. Röviden: nyehh! Amolyan finnyáskodó, egyben irritált nyehh! Szép emberek, szép helyek, sok egész jó jelenet, de közben úgy elbagatelizálják a lényeget, úgy elkenik a dolgot, hogy komolyan felmerült bennem, hogy a film készítői is mintha kicsit inkább a bántalmazó oldalára állnának. Mint a tragédiákról készült tévés beszámolókban az ismerősök, szomszédok szokták mondani, hogy nem volt semmi előjele, pedig milyen jó ember volt, sose veszekedtek, szerette a gyerekeit, boldognak tűntek stb.

Nagyon reméltem, hogy a könyv folytatása felold ebből valamit. Ebből az ingerültségből, ami elfogott az első rész és annak feldolgozása láttán.

És valóban: a második rész javított az összhatáson. Az It Starts With Us Velünk kezdődik egyáltalán nem kezdődik olyan rózsásan és boldogan, ahogy az első befejeződik. Konfliktusok természetesen vannak, és mindig is lesznek, hiszen közösen próbál a bántalmazó és a bántalmazott nevelni egy kisgyereket (megosztott felügyelettel). Nem akarom elrontani a meglepetést annak, aki még nem olvasta, de a főszereplő tovább jellemfejlődik, rájön, hogy a sarkára kell állnia, ami jót tesz neki – és csak remélni tudjuk, hogy mindeközben az író is sikeresen megdolgozta magában a saját traumáját és helyére tette a dolgokat. Én szurkolok neki!