A skandináv krimik általában sokkal többek, mint csak krimik. Nemcsak akciódús thrillerek, de sokszor drámák és néha családregények, többnyire mély pszichológiai vonulatuk van, amiből csak a cselekmény szempontjából fontos részletek csillannak meg, de a háttérben ott húzódik a teljes kórtörténet. A fő karakterek nagyon jól kidolgozottak, de legalábbis a hibáiknak mindig van a múltban gyökerező hiteles magyarázata (traumatikus gyermekkor, félresiklott fiatalkor, felnőttként átélt traumák, rossz döntések, a munkával járó megterhelés és fokozott veszély megélése és levezetése stb.)

A recept adott: van egy nyomozó, aki a skandináv krimi-irodalomban Henning Mankell óta már egyáltalán nem kell, hogy  tökéletes legyen, sőt, minél nyomorultabb és boldogtalanabb, annál jobb (gondoljunk csak Wallander nyomozóra, vagy Harry Hole karakterére); és van egy bűncselekmény, gyilkosság, ami napszaktól és évszaktól függetlenül sötét – főleg a skandináv félszigeten, ahol nem nehéz borús, rossz időjárásban, sötétségben nyomozni, ami igazán jó melegágya a sötét hangulatnak. 

Aztán lettek női főszereplők: antiszociális, nehéz természetű nyomozó nők (mint a Gesztenyeember Naia Thulinja, vagy a The Bridge skandináv sorozat Saga Norenje), akiket azonban kivételes tehetségük miatt megtűr a rendőrség. A gyilkosságok ugyanolyan sötétek és borzalmasak, a nők pedig elszántak és jó detektívek – és jöhet a sok-sok plusz csavar, amit egy női főszereplővel meg lehet tenni. 

És akkor itt van ez a könyv, az Aranykalitka. 

A skandináv krimik evolúciójában egy újabb hullámnak tűnik számomra az a vonal, amikor már nincs nyomozó, csak a bűncselekmény. A főszereplő pedig így óhatatlanul az elkövető lesz – jó irány, az biztos: hiszen a gyilkos is ember, azaz van egy múltja (általában terhelt gyermekkor), és persze hogy ott van a világ, a környezet, ami körülményeket szolgáltat és indokot a bűncselekményhez. Jo Nesbø Birodalma volt számomra az első ilyen olvasmányélmény, ahol telibe talált azzal, hogy szakít a jól bevált sémával, ahol van egy bűncselekmény, amit a valamilyen (de általában tökéletlen, a múltja, az élet és a munkája által megtört) főszereplő jól kinyomoz. A sötét hangulat persze adott, ahogy a terhelt múltú főszereplők is – ezek általában a nyomozó karakterek. De nem itt. 

Nem, az Aranykalitka is olyan, hogy csak az elkövető van, és a körülményei, az eseményeket pedig ezek a körülmények és a túlélési vágy generálja. Mesterien meg is ragadja a nem minden fehér vagy fekete életérzést, hiszen a lelki sérülésekkel magyarázható cselekedetek reakciók, válaszok az adott élethelyzetekre. 

Camilla Läckberg pedig ezt tetézi még azzal, hogy a főszereplőnk nő, Faye, akinek a túlélés (gyerekkora óta) a stratégiája és a menekülés, a bujkálás a túlélési mechanizmusa. Így nő fel, így lesz családja és így jut el egy újabb traumatikus helyzetbe, amire újfent reagálnia kell. Megfeszül és túlél, ahogy máskor is – és miközben a mélybe zuhan és újrakezdi, helytáll az új életében és bosszút áll a “rossztevőin”, közben tanulja, hogy hogyan is kellene normális életet élni. A megoldásai pedig olyanok, amilyeneket a körülmények diktáltak egész életében – igen, itt most a gyilkosságra (is) gondolok. 

Lebilincselő egyébként ebből a perspektívából olvasni: nincs jó és rossz, nincs fekete és fehér, a dolgok gyakran szürkék, ha a saját értékrendünkre van bízva az események megítélése, nem pedig a száraz jogszabályokra. Itt nem az a kérdés, hogy a bűncselekmény elkövetéséért elkapják-e az elkövetőt, kinyomozzák-e a részleteket, amelyek alapján majd egy bíróság kirója rá a méltó büntetést. Nem, itt a jók is követnek el hibákat, a rosszak sem teljesen rosszak, és az egyébként nem büntetendő lelki terror, vagy a verbális erőszak elkövetője hogyan fizet meg a tettéért, hogy éri utol a karma, ha úgy tetszik, vagy nevezhetjük végzetnek, (bal)sorsnak, szerencsé(tlenség)nek – mindegy. Nincs bűnös és bűntelen, csak tettek vannak és következmények és ezek megítélése az olvasó szubjektív szemüvegén keresztül. 

A Faye-sorozat egyébként 3 részes: az Aranykalitka Faye első története, ezt követi az Ezüstszárnyak és a Bronz álmok. Biztosan el fogom olvasni a következő részt is, ahogyan Jo Nesbø Birodalom című könyvének folytatását is: a Vérségi köteléket.

Jo Nesbø A birodalom sorozat: https://moly.hu/sorozatok/a-birodalom-3

Camilla Läckberg Faye-sorozata: https://moly.hu/sorozatok/faye

Jo Nesbø Harry Hole-sorozata: https://moly.hu/sorozatok/harry-hole

Henning Mankell Wallander-sorozata: https://moly.hu/sorozatok/kurt-wallander-2