Zoltán Tamás: Szerethetetlen és Majdnem című regényeiről

Zoltán Tamás számomra a könyvajánlós Youtube-videói révén vált ismertté, szerethető stílusban mesél olvasmány-élményekről és ez megfogott. Azt hiszem emiatt akartam mindenképpen elolvasni az első regényét, a 2025-ben megjelent Szerethetetlent. Amikor pedig azzal végeztem és kiderült, hogy nemsokára új könyve jelenik meg, akkor egészen biztos volt, hogy elolvasom az ugyanabban az évben piacra került Majdnem címűt is. 

Helga a Szerethetetlen főszereplője, az ő belső monológját olvashatjuk: a csonka családban felnőtt, hányatott sorsú fiatal nő, akinek egy teljes évét követjük nyomon a lapokon. Kórházban ébredni bizonyára felkavaró élmény: hát még ha kiderül, hogy autóbaleset következtében került az ember betegágyba és nemcsak az élettársát, de pár lábujját is elveszíti. Helga úgy tér magához, hogy fogalma sincsen, pontosan mi történt, később pedig arról sem, hogy hogyan tovább: Iván halála miatt szembesülnie kell a kapcsolata valódi jellegével, a család visszautasításával, és ezt az egészet el kell gyászolni, fel kell dolgoznia, hogy tovább tudjon lépni. Nem csoda, hogy az agya és a teste válaszul ellenkezik: pánikrohamai lesznek, kényszeres online vásárló lesz, nem meri elhagyni a házát. Pszichológus írta ezt a könyvet és szerintem meg is látszik rajta – minden (szinte) tökéletes a szövegben. A történetmesélés nagyon kerek, az érzelmeket jól adagolja, a karakterek megfogják az olvasót (szerethető, utálható egyaránt van benne) és érzelmeket váltanak ki, a humor elmés és épp annyi, ami a továbbgördüléshez itt-ott kell. 

   – Nem hiszek a terapeutákban – felelem.
    – A pszichológus nem a télapó! – vágja rá. – Nem azon múlik, hogy hiszel-e benne. Van az a helyzet, amikor el kell menni egy teraphoz.

Az év végére Helga elkezdi elfogadni a vele történteket, befogadja a valóságot, amely fájdalmas, ugyanakkor elengedhetetlen a továbblépéshez, megtalálja magában az erőt, hogy talpra álljon és új életet kezdjen, még a szerelem is bekukucskál az életébe Áron, a vízvezetékszerelő személyében – szóval a történet reménytelien zárul, úgyhogy én magam is nagyon vártam a folytatást. 

Aztán jött a Majdnem. A regény felépítése ugyanolyan, azaz egy év alatt játszódik (nem ugyanaz az év, de még csak nem is a következő),  tulajdonképpen csak nyomokban a Szerethetetlen folytatása: Áron, az előző részben megismert szerelő válik a főszereplővé, az ő történetét ismerhetjük meg az ő szemüvegén keresztül, hallgatjuk a gondolatait, emlékeit, hogy megismerjük hétköznapi nehézségeit, hordozott traumáit, álmait, kötelességeit – szóval az életének egy évnyi részleteit, amiben újra feltűnik benne Helga (a Szerethetetlenből), miközben megpróbálja megtalálni a boldogságot, rendezni a sorokat, kibogozni a szálakat és kideríteni, hogy került a tejföl a hűtőbe.

Helga mint bonyodalom jelenik meg újra Áron életében: amikor először találkoztak, Helga nem állt készen a komoly kapcsolatra, emléket azonban vitt magával belőle, és ez most egy sor újabb esemény láncolatát indítja el. Kettős érzéseim voltak ezzel a szállal kapcsolatban, mert nagyon a szívemen viseltem Helga sorsát és fájt, hogy a remélt hepiend csak relatív volt, ugyanakkor azt hiszem, nem is lehetett volna ennél tanulságosabban szőni a történet fonalát, mert ez sokkal többet ad az egyszeri olvasónak, mint a tündérmese – a gyógyulás ugyanis nem tündérmese, az élet nem ott ér véget, ahol tökéletes a pillanat; az ember felkel másnap reggel, lesz újra hétfő, és lesznek új nehézségek, amiket le kell küzdeni… Szóval hogy az életben semmi sem fekete és fehér és azt hiszem emiatt is működik ez a szöveg annyira jól: a karakterek is jól árnyaltak, az érzelmek is sokfélék, és ezt a történések is jól egészítik ki. 

Zoltán Tamás író és pszichológus: ahogy a történet kibontakozik, az olvasó egy olyan szövegben merül el, ahol nem a látványos akciókon, hanem a belső folyamatok hitelességén van a hangsúly. A trauma igazi arcai jelennek meg: a gyász nem egy egyszeri összeomlás, sokkal inkább egy folyamat, nem hősies küzdelem, hanem nehézkes cammogás. Az ember nem megjavul, csak megtanul együtt élni a hiányaival. Miközben egzisztenciális kérdéseikkel küzdenek, a hétköznapok banalitása könyörtelenül betör az életükbe (a tejföl a hűtőben) – érzelmi realizmus: a pont, ahol a pszichológia találkozik az irodalommal.

A könyv legutolsó oldalán az áll, hogy Vége – majdnem: én személy szerint nagyon várom, mivel rukkol elő legközelebb az író.