Még pár oldal – a betűgyár

Persepolis

Ha azt hitted, a képregények csak szuperhősökről szólhatnak…

Marjane Satrapi, egy iráni születésű, jelenleg Franciaországban élő író, képregényrajzoló, grafikus – egy képregényt rajzolt, és ennek segítségével mesélte el gyermekkorát Iránban, kamaszként az ország elhagyását és visszatérést a hazájába, fiatal felnőttként útkeresését, élete eseményeit. Tehát ez egy képregény, amely mély témát boncolgat, traumákat mesél el, memoár, ami egy zárt keleti ország kultúráját mutatja meg a nyugati világ számára, ráadásul női sorsot tár az olvasók elé. Sokrétű, izgalmas projekt.

Az eredeti francia nyelven, négy részben jelent meg 2000 és 2003 között, az angol fordítás két részben 2003-2004-ben, magyarul pedig szintén két részben 2007-2008-ban jelent meg. Azóta olyan magyar kiadás is megjelent, ami egyetlen kötetben tartalmazza a teljes képregényt. 

Márzsi egy iráni kislány, aki az iszlám forradalom idején éli gyermekkorát és meséli el a mindennapok eseményeit és a történelmi fordulatokat: a sah bukását, a politikai és kulturális átmenetet az iszlám államba és az irán-iraki háború traumáját. 

Persze Márzsi egy olyan iráni kislány, aki értelmiségi szülőkkel és sok-sok könyvvel van körülvéve, ahonnan mindent megtudhat a körülötte lévő világról, segítséget kap megérteni, miért történnek az események, és hogy semmi sem csak fekete és fehér. Végül a háború elől 14 évesen Bélcsbe küldik tanulni, ahol egy teljesen új világba csöppen, új kultúrát és szabadságot tapasztal meg, ugyanakkor egyedül érzi magát és kívülállónak is.

“Iránban nyugati voltam, és nyugaton iráni. Nem volt semmilyen identitásom. Már azt sem tudtam, minek is élek.”

Szabad, magányos, kamasz – egyszóval szenved. Végül, a nyugaton töltött ideje mélypontján (amikor az utcán alszik és teljesen kilátástalan az élete) úgy dönt, hazatér és családja megtartó hálójában idővel újra felveszi a fonalat az iráni mindennapokban: ahol kendőt kell hordani és ha valaki erősebben festi ki magát, beviszik a rendőrségre; ahol a buli tilos, ahogy a rezsim reményei szerint kerülendő mindenféle érintkezés fiúk és lányok között a házasság előtt. Egyetemre megy, grafikusnak tanul, barátja lesz, később férje, és bár próbál ellenállni a hatalom elvárásainak, végül maga is beáll a sorba, hogy az élete könnyebb legyen. A történet végén Márzsi elválik a férjétől, majd újra elhagyja Iránt, a családját, az otthonát, hogy Franciaországban folytassa tanulmányait, ugyanakkor nagyon is egyértelmű a családi döntés, hogy többé nem tér vissza, hiszen az Iránban zajló folyamatok miatt a szülei is úgy látják, hogy jobb lesz lányuknak külföldön. 

“Az életben sok fasszal fog összehozni a sors. Ha megbántanak, gondolj arra, hogy ostobaságból teszik; nehogy beleess abba a hibába, hogy viszonzod a gonoszságukat. A keserűségnél és a bosszúnál nincs rosszabb a világon… Maradj mindig hű és méltó önmagadhoz. – mondja Márzsinak a nagymamája jótanácsként.”

A 2000-es évek eleje óta számos más iráni nő memoárja is napvilágot látott*, és ebben a viszonylatban a Persepolist nagyon kevés negatív kritika érte. Általánosságban a kritika a műfajjal szemben az Irán-ellenes érzelmek fenntartása a nyugati világban, az erről alkotott prekoncepció és előítéletek megerősítése, illetve, hogy akarva-akaratlanul politikai állásfoglalás is, amely azonban nem feltétlenül kap megfelelő kontextust a nyugati olvasó számára. Azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy Satrapi nem történész, nem tudósító – hanem tanú: a szubjektivitás vonzó erő ebben a történetben, a történetmesélés ritkán steril dokumentum, inkább egy egyéni szöveg a szerző saját, töredékes igazságával és ebben rejlik az ereje.

Már a  képregény címe, Persepolis is egy politikai állásfoglalás önmagában: Perszepolisz az Óperzsa Birodalom (Ahaimenida-dinasztia) szakrális fővárosa volt, amelynek pusztulása a perzsa dicsőség végét is jelentette. Ezzel a szerző sokrétű üzenetet küld: a múlt dicsőségének felidézése (azaz hogy Irán nem csupán a „fundamentalizmus, fanatizmus és terrorizmus” hazája  – ahogy a bevezetőben írja, hanem egy több ezer éves, gazdag kultúrával rendelkező civilizáció örököse) mellett kulturális hidat is képez kelet és nyugat között (erre utal a görög elnevezés).

Nagyon érdekes a formátum és a történet kapcsolata: sokkal befogadhatóbb a képregényben végig követett iráni női sors. Általánosan elfogadott perspektíva a képregény a traumafeldolgozásban, hiszen tapintatosabb, mint a fénykép. Satrapi saját bevallása szerint a képregény számára nem egy zsáner, hanem a történetmesélés eszköze (narratív modalitás) – Art Speigelman Mausára hivatkozva, amely szikrát gyújtott a szerzőben, hogy komoly téma is megjeleníthető ebben a műfajban. Sőt!

Olvasmányos könyv, nyilván a képregény műfaja ilyen, de közben nehéz téma, és izgalmas elbeszélés – egyszerű hangvétellel mesél, a gyermek nézőpontjából tekint vissza saját magára, viszonylag objektíven kommentálja az eseményeket és érződik belőle a családi fészek biztonsága, a szüleivel való bensőséges viszony és bizalom, ez nagyon jól ellensúlyoz. Nemcsak dokumentál, nemcsak rögzíti az eseményeket, a múltat, hanem segít a feldolgozásban is. 

Személyes élményem jó volt ezzel a könyvvel kapcsolatban: az adventi elolvasandó naptáramban az egyik fontos elem volt ez a képregény, szóval nem hirtelen felindulás vezetett az elolvasásához, hanem felkészülten én várakozással tele álltam neki.

*A teljesség igénye nélkül: 

Kulcsszavak: