Az érzelmes történelmi emlékezet nagymestere: hatásvadász, mégis fontos memento, egy alábecsült részlete a történelemnek.

Kristin Hannah amerikai író megosztó munkássággal büszkélkedhet: történelmi regényeit sokan dicsérik, sőt, istenítik, miközben mások “nyomorpornónak” (trauma porn) titulálják. Valóban mesterien lavírozik a mély történelmi trauma és a közönségsikerre optimalizált érzelmi formulák között – a történelem vs. a “szappanopera” dinamikája olyan műfaji hibrid, amelyben ott feszül, hogy egyszerre akar történelmi regény és érzelmes bestseller lenni. Valóban érzelmileg erős a történetmesélés, ami egyesek számára túlzó; valóban történelmi helyszínek és események ihlették a regényeit, és sokszor áll a középpontban valamilyen, gyakran lenézett női szerep. 

A Vietnámban folytatott háború és Amerika szerepe benne fájdalmas és politikailag terhelt téma, így A nők kifejezetten megosztó regény. A nők szerintem egy ütős történet: a vietnámi háború szolgáltatja a történelmi hátteret, a téma pedig a mindenen átívelő barátság és hazaszeretet, a harcban edzett és sérült generáció, és a traumák feldolgozása. Frances, vagy ahogy mindenki hívja, Frankie egy felső-középosztálybeli fehér lány coronado Islandről, akinek a családjában fontos szerepet tölt be a férfiak hazaszeretete és honvédelme. Frankie bátyjának így egyenes az útja a katonai képzés végén Vietnámba, ahol csakhamar életét is veszti. Eközben Frankie életútja is egyenes a házasság, az anyaság és az otthon fenntartása felé – a haláleset azonban mindent megváltoztat. Frankie úgy érzi, a maga módján a bátyja helyébe kell lépnie, ezért az egyetlen lehetséges módon, nővérként jelentkezik a seregbe és önkéntesnek a háborúba. 

Csakhamar Vietnámban találja magát, ahol az addig soha el nem gondolható borzalmakat tapasztalja meg, durva sebesüléseket és rengeteg halált. Az alig 20 éves Frankie hirtelen nagy nyomás alatt, veszélyben, megfeszített munkatempóba vált és két újonnan szerzett, de annál közelebbi barátnőjével éli túl a szolgálat mindennapjait. Természetesen szerelmes lesz, a választottja azonban nem csak hogy házas, de meg is sebesül Vietnámban. A második szerelem egy régi-új ismerős formájában találja meg: Frankie bátyjának iskolai barátja is Vietnámban szolgál ebben az időszakban, és Frankie két turnus után reményteli hangulatban tér haza. Itthon azonban más fogadtatás várja, mint amire számít, mint amire emlékszik, amikor elhagyta az országot. Leköpik, a taxik nem veszik fel, lenézik és beszólnak neki – nem egészen meglepő módon, a társadalom kezd kiábrándulni a háborúból, a vezetőkből és a háborús politikából, amely tele van hazugságokkal. És akarva-akaratlanul a szolgálatot teljesítő katonák felé irányul a dühük. Innen pedig Frankie kénytelen együtt élni ennek minden aspektusával: a szülei nem büszkék rá, letagadják, hol volt abban a két évben, ahol megpróbál segítséget kérni, ott elküldik, mert senki sem hiszi, hogy vannak veterán nők, mert csak férfiak harcoltak Vietnámban. Frankie-nek viszont rémálmai vannak, megijed a petárdázástól, emlékbetörtései vannak, és a barátnői segítségével, hazugsággal, alkohollal és gyógyszerekkel próbál egyenesben maradni – sikertelenül. Frankie tulajdonképpen gyermekként indul Vietnámba, ahol villámgyorsan fel kell nőnie, hazatérve pedig fogalma sincs, hogy milyen felnőtt vált/válik belőle. Idővel megtanul együttélni a traumájával, a sorsával, sőt, segítő válik belőle, hogy más nőknek segíthessen, akik hasonló traumákkal küzdenek – ezzel a női narratívát erősítve dolgozik azon, hogy elfogadtottá váljon a történetük. A könyv egy megemlékezéssel végződik, ahol a veteránok végre kapnak némi elismerést – ha megkésve is, de legalább egy emlékművet állítanak az elesett katonáknak, köztük Frankie bátyjának, ez pedig jó alkalom a családnak a lezárásra és annak felismerésére, hogy a nők szolgálata is borzasztó fontos volt ebben a háborúban.

Amíg a történet első fele a haza szolgálatának magasztosságáról szól, arról, hogyan éli meg egy patrióta család sarja azt, hogy részt vehet és szolgálhat; addig a regény második fele a feldolgozhatatlan traumákról, a poszttraumás stressz szindrómáról, mindezt a társadalom kiábrándult közegében, ahol mindenki legszívesebben elfelejtené a történteket és továbblépne, így a Vietnámban szolgált veteránok láthatatlanná válnak, a nők pedig különösen: hiszen nők nem is szolgáltak Vietnámban!  

Ez az a kor, amikor kitűnik a haza szolgálatának, a “Thank you for your service” árnyoldala: a társadalmi képmutatás a Vietnámban elvesztett katonákkal szemben, a veteránokkal szemben, de még ezen túl is, a Vietnámban szolgáló nők elismerésével szemben. Egy társadalom, amely vagy gyűlölte, vagy ignorálta veteránjait, el sem ismerheti valójában az értük, a közös hazáért tett szolgálatot. A “Thank you for your service” kb. olyan, mint egy sebtapasz egy lőtt seben. 

Nekem tetszett ez a regény: első regényem Kristin Hannah-tól, de biztos, hogy nem az utolsó. Gyakran elszorult a torkom (szóval hatásos volt az érzelmi manipuláció), ugyanakkor azt gondolom, hogy

Kristin Hannah nem öncélúan kínozza a szereplőit, nem véletlenül választja a népszerű irodalom eszköztárát: a legszélesebb rétegekhez akarja elvinni az emberi tényezőt, amit az akadémiai történetírás gyakran lábjegyzetbe száműz.

Amit az olvasó esetleg soknak érez, az gyakran a valóság sűrített lenyomata. Frankie útja a naív, hazafias lánytól a traumatizált, de öntudatra ébredő nőig egy hosszú, rögös, nehéz út, a nők szerepe ebben a háborúban pedig més sokáig tabu maradt – hogyan lehetne ezt jól kifejezésre juttatni, sok emberhez elvinni? Hát így.