Murata Szajaka hősnője a társadalmi elvárások ellenszere?
A Keiko vegyesboltja egy japán regény – eredeti nyelven 2016-ban jelent meg (Konbini Ningen), angol fordításban 2018-ban (Convenience Store Woman), magyarul pedig 2025-ben, Dési András György fordításában. Bár Murata Szajakát ez a regény tette igazán híressé, több regénye és novelláskötete is jelent már meg, ezekből több angol fordításban is elérhető, sőt, számos díjat is elnyert – magyarul viszont ez az első megjelent regénye.
Na lássuk! Keiko egy 36 éves japán nő, aki már 18 éve részmunkaidőben dolgozik egy vegyesboltban, szingli, egyedül él és teljesen elégedett az életével. A környezete azonban furcsának találja (már gyermekkora óta), és arra ösztönzi, hogy legyen normális – ennek szerintük abban kellene megnyilvánulnia, hogy vagy szerez egy sokkal jobb állást, ahol jobban keres és eredményeképpen jobban él, vagy férjhez megy egy nála sokkal többet kereső férfihez, aki ezáltal el tudja tartani és gyereket szül. Keiko, aki sajátos módon látja a világot (már amennyiben sajátos, hogy logikusan és objektíven tekint dolgokra, amikben másokat érzelmek befolyásolnak), tulajdonképpen csak azt szeretné, ha elfogadnák, de mivel gyerekkora óta azt hallja, hogy normálisnak kellene lennie, inkább arra törekszik, hogy megfeleljen az elvárásoknak: olyan ruhákat hord, amilyeneket a kortársain lát, beszélgetésekben olyan megnyilvánulásai vannak, amelyeket úgy érzékel, hogy elvárnak, és ezeket az összegyűjtött tapasztalatai alapján szelektálja és használja. Bizonyos szituációkban bizonyos emberek hanglejtésével reagál, és bevett magyarázatai vannak a neki gyakran feltett kérdésekre (mint például hogy mikor keres már egy rendes munkát, vagy mikor szül gyereket). Keiko számára azonban csak egyetlen dolognak van értelme, ez élete elhivatottsága: a vegyesbolt. A bolt, ami 18 éve rabul ejtette; a bolt, amelynek hangjai megnyugtatják, a beosztása napirendet biztosít neki és motivációt, hogy karban tartsa magát, pihenjen, egészségesen egyen és odafigyeljen magára. Az egyre erősödő (és egyáltalán nem diszkrét) társadalmi nyomás hatására azonban kizökken és megoldást keres: ez pedig egy férfi személyében jelenik meg, egy mihaszna férfi képében, aki nem óhajt dolgozni, legalábbis nem akármit, inkább gazdag feleséget keres, aki eltartja és finanszírozza a vállalkozását. Shiraha hamar beköltözik, miután megegyeznek Keikoval, hogy egy látszat kapcsolat mindkettőjük előnyére válna. Szinte észrevétlenül, de Shiraha “segítségével” egyre inkább a társadalmi megfelelés felé tesz lépéseket, feladva mindent (azt az egy dolgot, ami a minden) – azonban végül győz Keiko önérzete és önbecsülése: ráeszmél, hogy nyomás ide vagy oda, neki akkor is a bolt az élete, ha ezt senki nem nézi jó szemmel és a “falu” esetleg kiveti magából, mint haszontalan elemet.
Furukura Keiko tulajdonképpen egy szenvedélyek nélküli életet él: kisgyermek korától látja, tapasztalja, hogy a világ nem ugyanolyan logika szerint működik, mint az övé. A kegyetlen kérdés az, hogy vajon ezt a szenvtelen, semleges életet Keiko a maga tetszése szerint alakította ilyenre, vagy a társadalom kényszerítette bele, hogy ilyenné alakítsa az életét.
Szerintem a válaszra talán éppen Keiko utal egy ponton:
“… számomra nagyon sok mindennek nincs jelentősége, lehet így is, meg úgy is. És mivel saját céljaim nincsenek, a falu viszont egy bizonyos módon szeretné, tőlem akár úgy is lehetnek. ”
Az biztos, hogy Keiko azért találja meg a helyét a boltban, mert ott a kezébe adnak egy szabálykönyvet pontos instrukciókkal, hogy hogyan kell viselkednie abban az éjjel-nappal kivilágított dobozban. Ami másnak esetleg lélektelen és az egyéniséget elnyomó, az Keikonak a megnyugtató rend és kiszámíthatóság. Ami másnak korlátozás, az Keikót felszabadítja. Szíve szerint annak örülne a legjobban, ha az élethez is kaphatna egy ilyen kézikönyvet, tele szabályokkal minden eshetőségre, ami megmondja, pontosan mikor mit kell tenni, hogyan kell viselkedni és akkor minden világos lenne. Ahol a többségi társadalom (a „neurotipikusok”) az intuícióra és az íratlan társadalmi szabályokra támaszkodik (amiket Keiko nem ért), ott a bolt egyértelmű, bináris kódokat ad.
A szöveg nagyon hatásos: hideg egyszerűséggel meséli el Keiko szemszögéből a történetet, ezzel közel hozva a nem mindennapi, a normáktól eltérő nézőpontot; és miközben olvastam, bennem erősen dolgoztak az európai ember meghökkenései: miért ilyen sarkos minden, miért ilyen hangos és tolakodó az ítélet Keiko környezete részéről, miért nem fogadja el a családja jobban? És ezer hasonló kérdés. nagyon vártam egy katarzist a végére: hogy Keiko kiáll és megharcol azért, hogy elfogadják. Szinte haragudtam is a szövegre, amikor kiderül, hogy ilyesmi nem fog történni. Ugyanakkor belegondolva már látom, hogy ennél sokkal több történik meg benne: Keiko elfogadja magát olyannak, amilyen, annak ellenére, hogy a társadalom részéről milyen kritikák érik és a megfelelési kényszer nyomása ránehezedik.
“Az ember egyszerűen megszüntetheti az életének azokat a részeit, amelyeket mások furcsállanak – valószínűleg erre gondol mindenki, amikor azt mondják, hogy “meg akarnak gyógyítani”. Az elmúlt két hétben tizennégyszer kérdezték meg, hogy miért nem vagyok férjnél. És tizenkétszer, hogy miért vagyok még mindig részmunkaidős bolti eladó. Tehát most annak alapján fogom eldönteni, mit szüntessek meg az életemben, hogy miről kérdeztek a legtöbben…”
Szingliregény? Nekem nem annak tűnt. Akkor lenne az, ha Keiko egyébként vágyna egy intim kapcsolatra, de saját bevallása szerint nem vonzódik a gondolathoz sem. A szingliregény lényege az átmenetiség, Keiko esetében azonban ez az állapot végleges és tudatos létezési mód. Akkor már inkább aszexuális manifesztum, vagy egy szociográfiai szatíra.
Horror? Hát abban az értelemben, ahogy a társadalom kegyetlenül próbálja bedarálni, amiért nem átlagos nő átlagos célokkal: lenézi, megszólja, úgy érzi, minden joga megvan ítélkezni felette. A tolakodó kérdések, a család “gyógyítani” akarása – életmód-horror: nem szörnyek üldöznek, hanem a “normálisság” kényszere.
Társadalomkritika? Erősen, sarkosan, görbe tükröt tartva mindenkinek, hogy mennyire képmutatóak és szemellenzősek vagyunk és mennyire szeretünk beskatulyázni mindenkit. Neurodivergens identitásregény – nagyon is! Keiko nem “szenved” a saját állapotától, a cselekményt nem a “normálissá válás” vágya hajtja, a szöveg sokkal inkább az egyéni identitás és a sajátos logika bemutatása. Az olvasó közvetlenül tapasztalja meg, hogyan szűri le a karakter a külvilág ingereit, a társadalmi kódokat vagy a kommunikációt, ami gyakran rávilágít a „többségi társadalom” abszurditásaira is.
Még pár oldal - a betűgyár 