Időutazás változás nélkül – fáj, mégis gyógyít Kavagucsi kávézója
Van Tokióban egy időtlen kis kávézó egy kis mellékutca egyik épületének alagsorában: ablaka nincs, így természetes fény nem jön be, nem klimatizált és a falon található órák egyike sem jár pontosan. A kávézó maga sem különösebben népszerű, bár hírét sokan ismerik, mivel egy időben elterjedt róla, hogy ebben a kávézóban mód van arra, hogy az ember visszautazzon az időben. Azt gondolhatnánk, ennek hallatán a vendégek sorban állnak azért, hogy bejussanak a kávézóba és esélyt kapjanak az időutazásra, a helyzet azonban az, hogy számos szabály és kitétel van, aminek meg kell felelni, hogy az ember valóban “igénybe vehesse” ezt a szolgáltatást.
Ez az alaphelyzet ebben a négy kisregényből álló kötetben, amelyet Kavagucsi Tosikadzu japán rendező és drámaíró írt, pontosabban írta át regénnyé az eredetileg színpadra szánt kamaradarabot. Szóval a Mielőtt a kávé kihűl teljes egészében egy kis tokiói kávézóban, a Funiculi Finculában játszódik, ezen az egyetlen helyszínen, amelyet egy család üzemeltet, és amelyet egyébként nem sokan látogatnak: három családtag az üzemeltető, ezen felül 2-3 törzsvendég és 1-2 idegen fordul meg a helyen. Ebből alakul ki négy történet: mind a négy egy-egy időutazás történetét meséli el. A történet lassan, lomhán folyik, halad előre, én Ónodi Eszter felolvasásában hallgattam meg és nem biztos, hogy ha én magam olvasom, befejeztem volna – Ónodi Eszter viszont olyan, számomra szimpatikus módon nyúlt a szöveghez, hogy minimalista, visszafogott tempója és jellege miatt sikerült belemerülni ebbe az egyébként nem túlbonyolított, elegáns, már-már szép szövegbe, amely dialóguscentrikus (ezzel is a drámai egységeket követi). A hangoskönyv lassabban halad, mint ahogy én olvastam volna, de ez ebben az esetben az előnyére vált a könyvnek: a lassú tempó ezúttal nem volt hátrány, inkább hozzáadott a befogadás élményéhez – akár a kávézás rituáléja.
A négy történet főszereplője mind nő: egy sikeres tudós, aki egy héttel korábban teljesen véletlenül ebbe a kávézóba jön be a barátjával, aki akkor szakít vele, és Amerikába költözik, ahol megkapta álmai állását; egy ápolónő, aki Alzheimer-kórban szenvedő férjéhez tér vissza, abba az időbe, amikor a betegség még nem hatalmasodott el rajta; egy nővér, aki a tragikus hirtelenséggel elhunyt húgával akar találkozni még egyszer és egy anya-lánya páros.
Hosszan lehetne mesélni az időutazás részleteiről és szabályairól, de maradjunk annyiban, hogy aki időutazásra adja a fejét, tudnia kell, hogy csak addig maradhat, amíg a kávéja ki nem hűl. Sok kritikát olvastam az időutazás szabályaival kapcsolatban, de nekem épp ezek a szabályok tették a fantasztikumot egy kissé befogadhatóbbá, ésszerűvé. Hiszen olyan elrugaszkodott gondolat az időutazás, hogy az ember (legalábbis a magamfajta) nehezen tudja befogadni. De ha valaki csak ebben a kávézóban és csak ebbe a kávézóba utazhat vissza (vagy egyébként előre) az időben, akkor az azért sokmindent eldönt: így tehát csak azzal találkozhatunk a múltban, aki maga is járt a kávézóban és abba az időbe kell visszamenni, amikor biztosan ott lesz; várni pedig nem lehet túl sokáig, mert vissza kell térni a jelenbe, mielőtt a kávé kihűl. A másik fontos aspektus, hogy bármi, amit az időutazó a múltban tesz, nem lesz hatással a jelenre: tehát nem lehet elkerülni tragédiát, megmásítani döntést vagy befolyásolni az eseményeket bármilyen módon.
Az író hozzáállása nem a tipikus (nyugati): a nyugati sci-fiben elterjedt hozzáállás, hogy az időutazás célja többnyire az, hogy a múltba visszatérve javíts a jelenen, ami aztán a pillangó-effektusra építve aztán megadja a fodulatot. Ez a könyv azonban a “mozdulatlan időutazással” operál, a sci-fi vonal helyett inkább a mágikus realizmus irányába fordul, ezáltal gyakorlatilag el is irányítja a figyelmet az időutazás aktusáról: ha a múlt megváltoztathatatlan, az időutazás célja nem az események módosítása, hanem a megértés és az enyhülés (katarzis). Ez egyfajta „narratív terápia”: a szereplők azért mennek vissza a múltba (vagy a jövőbe), hogy kimondják azt, amit korábban nem tudtak, és ezzel a saját jelenbeli traumájukat dolgozzák fel.
Az időutazás szabályai is inkább metaforák, amelyek az emberi vonatkozásra mutatnak: a pillanat elszalad, az idő véges (a kávé kihűl), a válasz sokszor nem odakint található, hanem az embernem magába kell nézni hozzá (a székről nem lehet felállni az időutazás alatt).
Szóval nem is az időutazás itt a lényeg: az emberi sorsok, a szereplők életeseményei és az ezekre adott reakcióik sokkal fontosabbak ebben a történetben, és ez tovább lendített minden máson, ami esetleg nem annyira tetszett: a japán mentalitás furcsa, idegen egzotikumán, a szöveg esetleges bukdácsolásán (amit a fordításnak tudok be), az ismétléseken (az időutazás szabályait még csak-csak megértem, hogy sokszor kell sulykolni, de azt a lényegtelen információt, hogy a kávézóba az utcáról hogyan lehet bejutni, sokkal többször kellett végighallgatni, mint indokolt lenne).
A könyvnek egyébként van folytatása: eredeti nyelven és angolul összesen hat rész elérhető, magyarul eddig öt jelent meg. A második részt is kiadták magyarul hangoskönyvben, ezt is Ónodi Eszter színésznő olvassa fel, ami miatt nem is tudom teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy nem fogok ebből többet olvasni.
Még pár oldal - a betűgyár 